Húsz éve járja a kórházak folyosóit, kórtermeit, hogy mosolyt csaljon a beteg gyerekek arcára. Kicsik, nagyok, lelkesek, közönyösek, mindegy neki, belép az ő világukba, és pillanatok alatt varázslatot teremt. Az élet örömét az arcokra. Ami, mint tudjuk, gyógyít. Dr Dudorral, a Piros Orr bohócdoktorával beszélgettünk egy kedd délután, bethesdás bevetése előtt.

  • Húsz éve csinálod, és most is olyan erő sugárzik belőled, hogy szívem szerint rögtön beállnék bohócdoktornak. Igazi hivatás ez, ugye?
  • Nagyon fontos az életemben, hogy művészként adhatok a gyerekeknek, megkönnyíthetem a kórházban töltött időt számukra. A kezdetekkor csatlakoztam a Piros Orrhoz, és ez valóban egy igazi hivatás: lehajolni és megnevettetni a legkisebbeket. Felemelő érzés látni, ahogy a gyerekek belevetik magukat a játékba, elfelejtik, hogy kórházban vannak és ismét tudnak örülni! Talán azért élvezem ennyire, mert én is egy nagy gyerek vagyok.
  • Mit gyógyít a bohócdoktor?
  • Mi nevetéssel gyógyítunk, ez tűnhet szlogennek, de igazából a belső derű valóban beindíthatja az öngyógyító folyamatokat, a nevetés fiziológiai hatásai szintén gyógyítóan hatnak testre-lélekre. Korábban részt vehettem olyan vizsgálatban, ahol ezt adatszerűen mérték. Tíz alkalommal vizsgálták a jelenlétünk hatását, volt, hogy a vérből is kimutatható volt a különböző értékek változása a látogatásunk után, ill. a fizikai tünetekben is megnyilvánulhat ez, például egy köhögéssel küszködő gyermek ilyenkor gyakran elfelejt köhögni. De ami még fontosabb, hogy hozzásegítjük a környezetet, beteget, szülőt, nővért, orvost, hogy oldottabb közegben tudjanak gyógyulni, gyógyítani. A gyerekek bizalmukba avatnak, volt olyan, is, hogy külön az egyik gyermek kérte, hogy menjek el vele egy fájdalmas beavatkozásra, és fogjam a kezét.
  • Hogyan lesz valaki bohócdoktor?
  • Igazából én gyerekként is mindig nagyon kreatív környezetben nőttem fel. Érdekes, hogy visszahúzódó gyerekként pont a színjátékban találtam meg azt, ahogy én adni tudok. Később pantomimet végeztem, és művészként mindig is szívesen voltam a gyerekek között. Amikor 96-ban megalakult a Piros Orr és országszerte meghirdették, hogy művészeket keresnek ilyen célra, rögtön jelentkeztem. Hosszú felvételi után választottak ki minket, képeztek ki több hónapon át, külföldön vettünk részt workshopokon. A mai napig folyamatos a képzésünk, hogy egyre jobbak tudjunk lenni, tudjunk mindig újat mutatni a gyerekeknek.
  • Hogyan készülsz egy „bevetésre”?
  • Művészként a legtöbben máshol dolgozunk, én az Operaházban dolgozom, jelenleg külsősként, és a szabadnapjaimra időzítem mindig a kórházi „bevetéseket”. Próbálok mindig rákészülni pihenéssel, hogy ne csak beessek a gyerekekhez. Heti váltásban vagyunk beosztva párosával, így forgó rendszerben havonta jutunk el ugyanoda.
  • Mennyi ideig vagytok itt egy-egy alkalommal?
  • Általában két órát, de a Bethesda mindig hosszabbra nyúlik, itt nagyon fogékonyak a gyerekek. Nekünk nem az a célunk, hogy sokáig bent legyünk egy-egy kórteremben, hanem megpróbálunk elérni egy csúcsot, és a hangulat tetőfokán lépünk ki, hogy a gyerek számára se legyen sok vagy erőltetett, hanem a legjobb pillanat maradjon meg bennük. Nem vagyunk kötelező program, nem erőltetjük magunkat a gyerekekre, de ha valami elindul, az ragadós, mindenki körénk gyűlik. Néha csak bedobunk egy lufit a szobába, vagy befújunk egy buborékot és észrevétlenül figyeljük, hogy megváltoznak a tekintetek, kipirulnak az arcok…
  • A gyerekek rögtön feloldódnak, vagy kell azért idő hozzá?Először igyekszünk mindig felmérni a terepet. Amikor belépünk a kórterembe, a másodperc töredéke alatt kell alkalmazkodnunk a pillanatnyi helyzethez: milyen a hangulat, mekkorák a gyerekek és milyen az állapotuk, esetleg van-e látogató valakinél, akit be lehet vonni a nevetésbe? Néha jobb, ha nem tudjuk, kinek milyen súlyos a betegsége, mert ilyenkor nehezebb feloldani azokat a gátakat, amelyek felépülnek bennünk. Nekünk nem az a dolgunk, hogy szánakozzunk, hanem olyan szakemberek vagyunk, akik feloldjuk a helyzetet, és sokszor a szülőnek is tudunk segíteni, kibillentjük az aggodalmából, és olyan dolgokat mutatunk, ami abban a helyzetben épp nem jut eszébe. Jó látni, amikor ő is elkezd énekelni például a gyermekének. Mi soha nem hazudunk, nem mondjuk azt, hogy nem fáj, de ha egy kis paródiát mutatunk be a vizsgálatokról, a gyermek kívülről látja a helyzetet, csökken a szorongása, és az orvosnak is könnyebb, hogy nem egy feszengő gyereket kell például megszúrnia.
  • Melyik a legkedvesebb történeted a Bethesdából?
  • Szinte csak ilyen van. Az Ilka utcában volt egy nagyon különleges történetem. Egy kisfiú feküdt ott, egy baleset következtében a fél feje szinte hiányzott, annyira megsérült, kómában feküdt sokáig. A szülő masszírozgatta, ott volt vele mindig, én meg gondoltam egyet, odaléptem, és elkezdtem szájharmonikázni a Nagy Ho-ho-horgászt. És akkor… Egy könnycsepp legördült az arcán… Az édesanyja elmesélte utólag, hogy ez volt a gyermek kedvenc meséje korábban. Ez a könnycsepp volt az első jel, hogy elkezdett visszatérni a kómából. Fél évvel később láttam őt az Örs vezér téren bicegni, gyógyultan, az nagyon nagy élmény volt.

A cikket köszönjük Bese Nórának.