2001 ót bohócdoktor

• Hogyan kerültél a bohócdoktorok közelébe?

Az Atlantis Színházban együtt dolgoztam Greifenstein Jánossal, aki a Magyarországon akkoriban indult Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány művészeti vezetője volt. Ő kérdezte meg, hogy nem lenne-e kedvem elmenni a felvételire és kipróbálni magam. Őszintén szólva egyáltalán nem voltam meggyőződve arról, hogy menne-e nekem. De nekifutottam és sikerült. Ennek lassan 22 éve...

• Miért érezted azt, hogy köztük a helyed?

Elvarázsolt, hogy a színészi, előadóművészeti képességeket hogyan lehet egy ilyen csodás misszióra felhasználni. Fantasztikusnak éreztem, hogy azzal, hogy a bohócdoktor kimozdít, megnevettet, hozzájárulhat a gyógyuláshoz.

• Mennyiben más egy bohócdoktori vizit, mint egy színházi fellépés?

Egy színházi előadásban a legtöbb esetben pontosan tudjuk, mi fog történni a következő percben, órában. Egy bohócdoktori vizitnél ez nagyon nincs így. Bár nagyon sok trükköt, dalt, varázslatot tudunk, de azt, hogy mikor melyiket és hogyan használjuk, mindig az adott pillanat dönti el, hogy mit érzünk, mire van szüksége a velünk találkozó gyereknek, szülőnek, nővérnek, orvosnak.

• Mit szeretsz ebben a munkában?

Azt, hogy a meglévő tudásomat, képességeimet mindig új és új módon tudom megmutatni úgy, hogy a partneremmel és a gyerekekkel összekapcsolódva a legszebb képeket festjük.

• Mi jelenti számodra a legnagyobb kihívást?

Máig ugyanaz a legnagyobb kihívás, mint a kezdetekkor; hogy a lehető legrövidebb idő alatt kitapasztaljuk, megérezzük, mire van a bent levő gyereknek, szülőnek, személyzetnek a legnagyobb szüksége ahhoz, hogy ki tudjon mozdulni abból az állapotból, amiben van, hogy repülni, szabaddá lenni, mosolyogni segítsük, vagy egyszerűen csak megérintsük a lelkét.

• Meddig lehet elmenni, hol a határ? Mire ad felmentést a piros orr?

Azt gondolom, eleve nem lehet bohócdoktor az, akiben nincs meg a kellő empátia ehhez a hivatáshoz. Szó sincs róla, hogy soha nem hibázunk, hiszen olykor minimális idő alatt "kell" eldönteni, kinél milyen játékkal, akcióval próbáljuk elérni, hogy kimozdítsuk a kórház és a betegség okozta állapotból. De a cél ez, és minden esetben arra törekszünk, hogy a lehető legjobb módon teremtsünk kapcsolatot.

• Mi a legmeghatározóbb emléked az elmúlt évekből?

Amióta elindult az Intenzív Mosoly program, ahol műtét vagy CT-vizsgálat előtt teszünk meg mindent, hogy a gyerekek a lehető legoldottabb állapotban kerüljenek a műtétre vagy a vizsgálóba, számtalan olyan élményem volt, ahol az elején feszült, félő, síró gyerek és az ugyanolyan állapotban levő szülő hangulatát sikerült annyira megváltoztatni, hogy maga a műtét vagy vizsgálat már nem tűnt annyira „rettenetesnek”. Ez mindig felelmelő érzés.

• Mi az, amit a bohócodtól tanultál?

Talán leginkább azt, hogy soha nincs reménytelen helyzet, mindent lehet új szemszögből és más dimenzióból nézni. Most, amikor az utóbbi években annyi minden olyan történik velünk és körülöttünk nap mint nap, ami elkeserítő vagy félelmetes, még hálásabb vagyok a bohócomnak, hogy a spontaneitásával és életigenlésével minden nehézségen átvágtat, minden helyzetből kikeveredik és ezzel példát mutat nekem is.