2019 óta bohócdoktor.

• Mi vonzott a bohócdoktorságban és honnan tudtál a lehetőségről?

Manyasz Erika (Dr. Pille), aki akkor felvételizett az alapítványhoz, szólt a lehetőségről. Sajnos rossz email címre küldtem el a jelentkezésemet, így még választ sem kaptam. Fájlaltam, hogy lemaradtam, de utólag azt gondolom, sorsszerű volt ez így, mert nem álltam még készen a bohócdoktorságra. Snitt. Később egy olyan színdarabon kezdtem dolgozni, ami arról a szír fiatalemberről szólt, aki Aleppo ostroma alatt úgy találta meg a saját küldetését, hogy bohócként igyekezett elfeledtetni a háború borzalmait és 2016-ban, egy kórházat érintő légicsapás során ''munka közben'' érte a halál. Bár az előadás nem az eredeti elképzelések szerint jött létre, valamiben megerősített: kötődésemet mindahhoz, amit a bohócdoktorok csinálnak. Snitt. Egy, az alapítványnál már dolgozó barátom (Rábavölgyi Tamás, Dr. Frenki) mesélt egy Piros Orr workshopról, aminek keretében levitték a bohócokat az utcára és így, ezen a szemüvegen keresztül kellett találkozniuk a várossal, a benne élőkkel. Nem a szórakoztatás volt a cél, sőt eszköz sem, egyszerűen föl kellett fedezniük az életet. Úgy éreztem, hogy ez a fajta gondolkodásmód, ez a szabadság egészen különleges dolog, emberileg és művészileg egyaránt nagyon sokat tudnék profitálni belőle. Ez adta a végső lökést. Ismét jelentkeztem. Szembesültem azzal, hogy a felvételi eljárás maga mint workshop mennyi tehetséges, empatikus művészt hoz be. Amikor engem is kiválasztottak, az olyan volt, mintha a Színműre vettek volna fel.

• Különböző korú gyerekekkel találkoztok. Másként kell velük kapcsolatot teremteni. Te hogyan teszed ezt?

Meglátásom szerint nem a kor, hanem a helyzet dönti el, kivel hogyan kommunikálunk. De ha kicsit általánosítok, akkor az egészen kicsiknél leginkább a dalok működnek, meg a kattogás-pattogás-csörömpölés és a báb- és tárgyanimáció, ami vonzza a figyelmüket. Bevallom, a nagyobbakkal nekem könnyebb kapcsolatot teremteni, velük többet merek, szemtelenebb vagyok, és egyben megengedem nekik, hogy ugyanígy legyenek velem szemben. Mivel a frusztrációit a szobájába belépő, első körben akár idegesítő, piros orrú bohócokra tudja kivetíteni a gyerek, már nem a betegségével és a kórházi környezettel, a hospitalizációval foglalkozik. Felszabadul. Ha ez megtörténik, elértük a célunkat. De az is fontos, hogy nyitottnak kell lenni fölfelé, a ''felnőttek'' irányába, és megengedni nekik, hogy egy bohócdoktori vizit alkalmával gyerekek lehessenek. Vallom, hogy a felnőtt az a gyerek, aki magára öltötte a felnőttség szerepét.

• Idősotthonokba is jársz. Milyenek az ottani vizitek?

Az időseknél nem feltétlenül tudja az ember eldönteni, mennyire vannak képben, és ebből adódóan mik azok az akciók, amik megengedhetőek, milyen eszközökhöz folyamodhatunk akkor, amikor ki akarjuk őket billenteni a saját jelenükből. Éppen ezért az idősotthonokban lakókkal való foglalkozásoknál nagyon sokat számít a rendszeresség. Amíg a karakteremnek nem volt személyes kapcsolata az ottani ápoltakkal, nehezebben tudtam hozzájuk közeledni, most, hogy már van „közös múltunk”, könnyebb dolgom van. De lényeges különbség az is, hogy míg a gyerekeknek sokkal szabadabb az asszociációs képessége és így velük egy pillanat alatt fel lehet építeni egy közös világot, addig az idős emberek jobban be vannak csontosodva, nehezebb őket kimozdítani, ehhez szükséges igazodni az ő világukhoz. De meg kell említeni, ahogy itt is, mindig fontos, hogy párban lehetünk. A két bohóckarakter támaszkodik egymásra.

• Milyen a bohóckaraktered?

Kezdetben tele voltam ötletekkel, nagyon sokat szövegeltem, állandóan újabb és újabb ajánlatokkal jöttem, miközben még az előzőt sem tudtuk végig vinni, nehéz lehetett a társaknak rákapcsolódni. A legfontosabb, amit megtanultam a türelem, és hogy adjak a másiknak is terepet, ha neki van ajánlata, azt engedjem felém megérkezni, ha nincs, segítsem őt azzal, hogy én dobok be valamit. Reitter Zsolt (Dr. Walter) kérdezte nem is olyan rég tőlem, hogy mit gondolok, egy öt fokú skálán mennyire intelligens az én bohócom. Azt feleltem, hogy kettes, ő meg, hogy nem, sokkal inkább négyes-ötös, csak én gondolom azt, hogy hülye, mert a bohóckarakterem azt gondolja magáról, hogy hülye, de ő valójában nem az, csak mindent meg akar érteni és közben pedig nagyon határozott véleménye van a világról. Nekem tehát ilyen véleményes bohócom van, aki amúgy bármikor elvész a világban.

• Ért olyan élmény, ami annyira megviselt, hogy úgy érezted, nem tudod tovább csinálni? 

Igen. Horváth Verával (Dr. Bim-Bam) a Kardiológiai Intézetben viziteltünk, az előtérben egy család várakozott. Megérkeztünk a karakterünkkel, kapcsolatba szerettünk volna lépni velük. Épp akkor derült ki, hogy meghalt a gyermekük. Ez egy olyan helyzet, amiben nincs jó megoldás. Elhallgattunk, a néhány méterrel arrébb lévő ablakhoz mentünk és perceken át csak néztünk ki rajta. Állapotmentes bohócként álltunk, így tudtuk kifejezni a gyászunkat.

• Aztán nagy levegő és tovább?

Ez az élmény a mai napig feldolgozás alatt van bennem. De igen. Nagy levegő, vagy még inkább lassú lélegzet. Mögöttünk áll a szervezet, ami ad egy olyan legitimációt, amiben egyszer csak el tudod fogadni azt, hogy természetes az, ha valami nagyon mélyre megy, fáj és megsebez. Csak az nem mindegy, hogy utána ezt miképp tudod feldolgozni. Az alapítványnak van saját pszichológusa, akihez fordulhatunk segítségért, de a művészeti vezetőnkkel vagy a társainkkal is beszélhetünk róla, a csapat mindig ott van mögöttünk és ez nagy erőt ad. Közösség a Piros Orr. Elkötelezett, empatikus, szakmai közösség. Tágabb értelemben pedig úgy tudnám megfogalmazni, mindenki ide tud tartozni, aki kapcsolatba lép velünk, legyen az ápolt vagy hozzátartozó, de ugyanígy az egészségügyben dolgozók is. Mindenki partner, és leginkább ember, akikre a magunk kifordított módján tekintettel vagyunk, és levesszük róluk a kórházban létezés sokszor kényelmetlen terhét. Azt gondolom, ez a legfőbb küldetésünk.