• Hogyan emlékszel vissza a kezdetekre?

2003-ban volt az első kórházi vizitem. Izgultam, hiszen ismeretlen terep volt belépni egy kórházi térbe, s úgy viselkedni, mintha a világ leglazább fickója lennék, könnyed és felkészült. Hát nem voltam az. És most, közel 20 év után sem tudom, hogy erre a munkára fel lehet-e igazán készülni. Na jó, tudom a választ: folyamatosan készülni kell.

• Miért szerettél volna bohócdoktor lenni?

Mindig is érdekeltek a színház határterületei, a hétköznapok helyszínei, amiket magával a játékkal avatunk színházi térré. Érdekelt a színház eredeti rituális feladata: a gyógyító mesélés. Ez az igény vezetett a Piros Orr bohócdoktorokhoz.

• Mi a legnagyobb kihívás számodra ebben a hivatásban?

Megérezni és megszólítani a beteg emberekben az egészséges embert. Munkára, játékra hívni. Kimozdítani őket a lemondás, a kétségbeesés állapotából. Erőt adni, sőt csak úgy: adni, adni, adni. Szeretetet, jókedvet, reményt és egyéb fittyfenét. A bohóc eleshet, de tudjuk, hogy mindig felkel, s nem lesz semmi baja. Ebben azért van valami biztató, nem?