• Mi az ars poeticád, bohócdoktor hitvallásod?

Az úgy kezdődött, hogy rám kacsintott, széles vigyorral az arcán szamárfület mutatott, aztán elfutott. „Majd, ha fagy…!” – kiáltottam, de már szaladtam is utána, és észre se vettem, hogy szoknyám rendezetlenül lobog utánam, hajamat összeborzolja a szél, és az izgatottságtól kalimpálni kezd a szívem. Hiába csíptem grabancon, ő újra és újra kicsusszant a kezeim közül. Már kipirult arccal, lihegve kacsáztam utána, amikor váratlanul megfordult, és kacagva rám nézett. Mintha a talpamat csiklandozták volna, gurgulázó nevetésben törtem ki én is. Így lettünk jóbarátok. Azóta tudom, hogy kell szikrázó tekintettel tüzet csiholni, az ábrándozó távolba nézés versenyszámában aranyat nyerni, dallamhullámban csobbanva lubickolni, fél kézzel óbégató szörnyeteggel küzdeni, könnyet mosolyra hangolni, görbülő ajkat felfelé ívelni, egyszóval a szürke hétköznapot színes buborékká változtatni. Nekem mindez már smafu!     

• Mi a legmeghatározóbb emléked az elmúlt évekből?

A legemlékezetesebb pillanatok egyike az első élmény volt, amikor még csak „civil” megfigyelőként vettem részt két kollégám bohócvizitjén. Amikor a nem sokkal korábban még síró 10 hónapos – akinek a nővér nyugtatót rendelt, de hiába, mert elfogyott – elalszik; amikor a könnyes szemű anyuka elmosolyodik, miközben gratulálnak a tigris erejével felérő egyéves kislányához; amikor a mozogni és beszélni képtelen, magára hagyott hétéves kislány fennhangon kacag, akkor azt éreztem, hogy ez az egész egy nagy csoda! Katartikus élmény volt.

• Mi az, amit ebből tanultál a civil életedben? 

A bohócdoktorság egyszerűen élni tanít.