2004 óta bohócdoktor.

• Hogy kerültél kapcsolatba a bohócdoktorokkal?

Láttam a híradóban egy tudósítást arról, hogy a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány elkezdte magyarországi működését. Anyukámnak azonnal mondtam, hogy ez az, amit csinálni akarok. Azután - rám tök jellemzően - el is felejtettem hét évre, amikor is egy barátnőm, aki kapcsolatban volt az alapítvánnyal, kezembe adta Greifenstein János telefonszámát. Felhívtam, mondta, hogy már zajlik a felvételi, ezért nem lehet bekapcsolódni, de menjek el és nézzem meg, mi történik. Elmentem, másnap is elmentem és a vége az lett, hogy bekerültem.

• Miért érezted azt, hogy ez az, ami neked kell?

Színésznőnek készültem egészen pici korom óta, de ahogy nagyobb lettem, rá kellett jönnöm, hogy gyáva vagyok hozzá. Ugyanakkor volt bennem egy kifejezés iránti vágy, közel lenni és hatni valakire, csak épp nem találtam a módját, hol és hogyan lehetne ezt érvényre juttatni. Rólam volt szó tehát, nem a csillogó gyermekszemekről és a másokon való segítésről. Nyilván ma már sokkal árnyaltabb bennem ez az egész, de a lényeg most is az, hogy nekem nagyon jó ezt csinálni, az pedig külön fantasztikus érzés, hogy ezzel másoknak is örömet szerezhetek.

• Megtaláltad a bohócdoktorságban azt, amit kerestél?

Ez hullámzó, de alapvetően igen, bár volt több mélypontom is. 2006-ban születése után meghalt a babám, ezután egy darabig nem tudtam járni kicsikhez a kórházba, aztán egy fél év után valahogy talpra álltam és visszatértem. Aztán nyolc éve volt egy pillanat, amikor abba akartam hagyni, de akkoriban indult el a Zenekaraván, ami új lendületet adott.

• Mit szeretsz a Zenekaravánban?

A program keretében autista gyerekekhez látogatunk el. Betoppan hozzájuk egy furcsa trió, akik zenészeket keresnek a koncertjükhöz. A játék közben sokat zenélünk, éneklünk, zörgünk, csörgünk, bulizunk. Egyszerű kis szituáció, mégis fantasztikusan működik. Rengeteg össze-vissza emlékem van: ülnek a bőröndben, a ládában, a nyakunkba kapaszkodva és így csináljuk végig az előadást. Arra a kisfiúra nagyon emlékszem, aki egész idő alatt a hátamra csimpaszkodott, miközben előzetesen azt a jellemzést kaptuk róla, hogy nem viseli el az érintést. A Zenekaravánban az a csodálatos, hogy teljesen mást vált ki a gyerekekből, mint amit előtte leírnak róluk a sok éve velük dolgozó konduktorok, gyógypedagógusok. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ők ne lennének kiváló szakemberek, csak épp bohócként úgy tudok kapcsolódni hozzájuk, ahogy senki más nem. A bohócdoktorság tanította meg nekem, hogy ki lehet és kell is lépni a gondolkodási sémákból, hogy a stigmákat, amiket egymásra ragasztunk, el kell felejteni. Erre kiváló példa ez az érintés dolog.

• Ha valami nagyon megérint, hogyan tudsz tovább lépni? Hogyan lehet megtanulni az elengedést és hogy nem vehetsz magadra minden fájdalmat?

Amikor civilként mentem be megnézni a bevetést, azt hittem belehalok, de abban a minutumban, hogy bohócba öltözöm, minden megváltozik. Nem mondom, hogy nem látom a fájdalmat, de sokkal inkább azzal vagyok elfoglalva, hogy minden pillanatban azt keressem, hogyan lehet átzökkenteni őket egy másik helyzetbe. Több haldokló gyerekkel is találkoztam, mindegyik valahogy nagyon lágy és szép emlék nekem. A legutolsó Zsolttal volt a hematológián. Szóltak, hogy ne menjünk be, mert haldoklik a kisfiú. Már indultunk volna haza, amikor a nagymama odaszaladt hozzánk, hogy mindenképp térjünk be hozzájuk. Összeugrott a gyomrom. Zsolti (Dr. Walter) halkan pengetett az ukulelén, én fújtam pár buborékot és dudorásztunk. Az anyuka és a nagymama elkezdtek nagyon halkan sírni, a kisgyerek kinyitotta szemét... Utána hosszasan ültünk az öltözőben és miközben végtelen szomorúság volt bennem, a szépséget is éreztem benne.

Meddig lehet elmenni bohócként? Hol van a határ?

Én nagyon óvatos vagyok ebben, mert nagyon nagy a felelősségünk. Energiahiányos emberek közé megyünk, ha nem tudunk nekik valamit nyújtani, akkor nincs jogunk bemenni, mert elvenni nem lehet onnan, ahol amúgy is kevés van. Ha ellenállást tapasztalok valaki részéről, akkor úgy foglalkozom a szobában lévő többi gyerekkel, hogy ő biztonságosan érezze magát, tudja, hogy ő nem fog ebben részt venni, csak akkor, ha mégis valamiféle jelzést ad, hogy beszállna a játékba. Sokszor egyébként a szülők nehezítik ezt meg. Látod, hogy a gyerek nyitott lenne, de a szülő elutasító. Az nehéz és rossz érzés, miközben persze tudod, hogy ő is maximális együttérzést érdemel, hiszen nagyon kiszolgáltatott helyzetben van.

• Milyen a bohóckaraktered?

Pirulára az jellemző, hogy mindig nagyon lelkesen csinál valamit, amiből valami tök más lesz. Mondjuk el akar tüntetni például egy piros orrot, de lesz belőle öt. Ez persze ugyanúgy varázslat, ő mégis úgy éli meg, hogy nem sikerült, amit akar. Ez az alapkarakterem, de nagyon mobilis, attól függően, kivel vagyok párban.