2006 óta bohócdoktor

• Miért döntöttél úgy, hogy belépsz a bohócdoktorok közé?

16 évig voltam egy vidéki színház tagja, az elejétől fogva érdekelt, hogy közelebb legyek valahogy az emberekhez, és hogy ez a dolog - az alkotás áldása, amiben nekem gyerekkorom óta részem van - mindenkihez eljusson. Mindig részt vettem minden olyasmiben, ami kitágította a kereteket, elmosta a határokat néző és játékos között. Aztán egy ponton tudatosan is elkezdtem keresni valami mást, mert estéről estére nagyon zavart az a vonal, ami színpad és nézőtér között feszül és közelebb akartam lenni az élethez alkotóként, játékosként. Hegedűsként kezdtem, 6 évesen, és mindig nyomasztott a szólisták magánya, nagyon szeretem a kamarazenét. Bohócdoktorként sosincs az ember egyedül, mert egyrészt mindig van egy bohócpajtása, másrészt játszótársként hívja a körülötte lévőket. Egyik legkedvesebb mesterem, Sergi Estebanel mindig azt mondja, hogy ez, amit csinálunk, egy teljesen új színházi és előadói forma, nagyon fiatal stílus - egy teljesen új helyzetben kell meglátnunk és megtalálnunk a színház, a játék helyét és formáját, szabályrendszerét - ez nekem nagyon inspiráló. A legjobb érzés, amikor sikerül annyira játékba hívnunk a körülöttünk lévőket, hogy a szituációt, a valóság transzformálását - zenei kifejezéssel a transzponálást -, végső soron a ‘színházat’ már ők csinálják. Lesz egy új hangnem. Sötét tónusúból egy világosabb. 

• Mi az, ami miatt mindezek mellett fontos neked ez a hivatás?

Nagyon fontos még nekem a közösségi erő. Az Észak-keleti régióban töltött több, mint egy évtized alatt nagyon sokszor volt lehetőségem megélni az ottani bohóckollégáimmal, hogy egy-egy bevetés alkalmával az ‘egészre’ hatással tudunk lenni, nemcsak egy-egy helyzetre, családra, gyerekre. Érezhetően vidámabb és könnyedebb lesz a levegő, mindenhol áramlik az energia - mert ott a kórházi személyzet annyira nyitott és befogadó, hogy ők is játékba vonhatók, szeretnek hozzánk kapcsolódni és ez olyan felbecsülhetetlen és ritka segítség, amiért mindig hálás leszek. Ez lenne a cél mindenütt ...

• A kórházi munka mellett sérült és fogyatékkal élő gyerekekhez is jártok a Zenekaraván programmal.

Manapság ezt az együttműködő közeget a gyógypedagógusok között találom meg. A Zenekaraván programmal, aminek „gondnoka” vagyok, egy csodás világ nyílt ki: a sérült gyerekek világa. Egy szenzoros, zeneibb bohócnyelv, ami hozzám nagyon közel áll. A bohóc a maga szemüvegén át ebben a világban mágikus csodákat képes felfedezni: például, hogy a humor nemcsak verbális, hanem nagyon sokrétű és sokféle, és ott is jelen van, ahol más nem is gondolná. A gyógypedagógusok, terapeuták - ennek a világnak az aktív szereplői - nagyon jó partnerek és vezetők ebben a felfedezésben. Nagyon sokat tanulok tőlük magamról és az életről is úgymond ...

• Mi a bohóc hitvallásod?

Egyszer Feuer Mária azt mondta nekem egy beszélgetésen, hogy hajlamosak vagyunk azt a mondatot írni a falra, hogy „Az élet nehéz”. Mi lenne, ha azt írnánk föl, hogy „Az élet könnyű”. Hogy próbáljam meg, és írjam föl ezt a falra. Hogy ez csak ennyi. Próbáljam meg. Az életemnek akkor egy nagyon nehéz szakaszában voltam és ez a gondolat a mai napig revelatív. Ha nehéz, akkor mindig ott a könnyű is. Fontos, hogy az ember ezt a saját bőrén megtapasztalja. Szerintem ennyi, amit egy bohóc tehet: segít felírni a falra, hogy könnyű.