Nekem ez egy varázslat

Kárász Eszter már gyerekként Gárdos Péter „Szamárköhögés” c. filmjében színészként szerepelt, azóta elvégezte a Pető Intézet Konduktor szakát, majd az SZFE Drámapedagógia szakát is. Ezt a két szakmát ötvözve bohócdoktorként a kialakult járványügyi helyzetben többi bohócdoktor kollégájával együtt virtuálisan tart viziteket, az eddig kórházakban, gyerekotthonokban jól bevált személyes látogatásai helyett. Ennek apropóján látogattam meg őt otthonában, az egyik online viziten.

-Huszadik éve dolgozol bohócdoktorként a Piros Orr Alapítványnál. Mi mozgat egy bohócdoktort  ennyi éven át?

-Nagyon kétlaki életet éltem mikor elkezdtem ezt. Dolgoztam konduktorként mozgássérült gyerekekkel, ezzel párhuzamosan előadőművészként elrohantam rádiózni, ill. színházba próbálni. Két munka között a gyerekek lábai között kúsztam-másztam, hogy megtanítsak nekik egy – egy önálló lépést. Amikor már teljesen széthasított ez a kétlakiság, akkor találkoztam véletlenül egy barátnőmmel, aki éppen a bohócdoktorokhoz felvételizett, és villámcsapásszerű felismerés volt, hogy ez az én utam is. Hiszen itt szükség van az előadóművész énemre, illetve a sérült gyerekekkel való foglalkozásra is.

-Ez a mostani beszélgetés az otthonodban, egy online vizitet követően zajlik. Mennyiben más, nehezebb a karanténban a virtuálisan létezés?

Nagyon nehéz ez így, mert a bohóc-munka eredetileg személyes kontaktra épül. Borzasztó büszke vagyok az alapítvány összes munkatársára, mert embertelen munkát végeztek, hogy ezek a foglalkozások létrejöhessenek az online térben, hisz egyik pillanatról a másikra találtuk magunkat ebben a nehéz helyzetben. Most fokozottan szükség van a félelem, stressz csökkentésére, amit mi, bohócdoktorok a humor eszközével régóta csinálunk. És ebben a speciális helyzetben nem csak a kórházakról beszélünk, hanem az otthon lévő gyerekekről, szülőkről egyaránt. Így a látogatási tilalom idejére kifejlesztettünk egy online foglalási rendszert, ahol a szülők időpontot tudnak foglalni az alapítvány weboldalán, s így az adott időpontban a Messengeren felhívjuk őket. Így most egyenesen a saját otthonaikban ”látogatjuk” meg a gyerekeket.

-A mai nap első online bejelentkezése egy 14 éves Down-szindrómás kislánnyal történt, aki már évek óta visszatérő „vendég” nálatok. Kifejezetten élvezte a zenés bohóc-vizitet. Látsz rajta hangulati változásokat ennyi idő után?

A Down-szindrómás, és az autista gyerekekhez sokkal könnyebben lehet eljutni a zene segítségével, mert ez egy közös nyelv, ami könnyedén megnyitja a zárt ajtókat. Pankáról is már az első alkalommal kiderült, hogy nagyon szereti, ha ukulelézek, írok speciálisan neki egy dalt. Közös zenekart is alapítottunk, és úgy zenéltünk együtt, ő a kis játékgitárján, mi igaziakon, így ezekhez mindig visszatérünk. Fantasztikus családi környezetben élhet ő, mert az online bejelentkezések alatt többször az ölében van a kistesója, illetve megjelennek mellette a nagyobb tesói, és látszik, hogy aktív, támogató közeg lehet körülötte. Minden vizitet nagyon vár.

-Nagyon sokan szeretik a bohócokat, de sokan közben tartanak is tőlük. Mit gondolsz az utóbbiak félelméről?

-Nagyon sokat tanultam a bohócságról meg a bohóc „énemtől”, Dr. Bigyótól (Eszter művészneve). A bohóc olyan mint egy kisgyerek, aki a jelen pillanatban él. Ezt számos keleti kultúra is próbálja sok-sok éven át megtanítani, egy bohóc ösztönösen tudja ezt. Engem is magánemberként már sok helyzetből kihúzott ez a fajta tudás, ami Bigyóé, és amikor felrakom magamra a piros orrot, akkor úgy érzem, magam is tudok valamit. Egy bohóc számára nem létezik kudarc. Neki csak a lehetőségek vannak. Ha elesik, akkor körülnéz lent a földön, hogy mit tudna onnan felhozni, milyen izgalmas onnan a kilátás, és mindig egészen más perspektívából látja az életet, mint az ember. Nincs számára jó vagy rossz, csak történések vannak, amit a puszta valójukban, izgalmukban vizsgál meg.

-Mi a különbség Dr. Bigyó és Kárász Eszter között?

Rengeteg. Szeretnék még sokkal jobban hasonlítani Bigyóhoz, bár az eddigi húsz év alatt sikerült egyre közelebb kerülnöm a világképéhez. De én még mindig sokszor minősítgetem a történéseket az életemben, így ha valami rossz történik velem, akkor deklaratíve kimondom, hogy „hát ez egy csapás”. Csakhogy ez egy bohóc számára nem csapás, hanem lehetőség, amit játékká, megismeréssé tud alakítani. Rengeteget jártunk külföldi workshopokra, meg hozzánk is jöttek nemzetközi mesterek, máig heti-havi rendszerességgel bohóc workshopjaink is vannak. Nekem ezeket a foglalkozásokat anno Greifenstein János tartotta sokáig, de egy ideje a Piros Orr Alapítvány művészeti vezetője, Gelencsér Tünde a felelős azért, hogy ennyi év után is karban legyen tartva a tudásunk. Ezek a mesterek tanították meg nekem azt, ha bármi történik, miközben te bohóc vagy, például becsapódik egy ajtó, vagy bejön egy nővér a kórházban, aki csúnyán néz rád, az nem egy rossz esemény, hanem ajándék a bohócnak. Azért, mert játéklehetőséget kínál, amit munkára lehet fogni, és pozitív helyzetté lehet átfordítani. Mikor anya lettem, akkor már jó ideje bohócként dolgoztam, és ez a fajta lét nagyon sokat változtatott az anyaságomon.

-Nagyon érdekes az a kettőség, hogy sokszor sérült gyerekekkel foglalkozol – ami már önmagában nagy odaadást követel meg-, és mellette még anyaként két, kamaszkorú lányt is nevelsz. Hogy tudod ezt a két dolgot összeegyeztetni?

-A kamaszlányokhoz nagyon sok humor kell és az is, hogy az ember ne vegye mindig halálosan komolyan azt, ami körülötte történik, mert át kell menniük a teenagerkori hullámvasúton, szóval ez így normális. Nekem pedig az a dolgom, hogy védőháló legyek a lányaim mögött. Nem mondom, hogy nem veszítem el néha a kapcsolatunkban a fonalat, de általában ha a lányaim, vagy én nehéz helyzetbe kerülünk, vagy „bemorculunk”, sokszor a végén csak elnevetjük magunkat. Próbálom nekik is megtanítani, hogy néha nézd meg magad kívülről, és elég vicces lesz, amit látsz.

Ebben sokat segít az is, hogy sok kamasszal is találkozom a kórházban. Bohócdoktorként én sosem a beteg gyereket nézem, hanem a mögötte megbújó, játszani és nevetni vágyó egészséges gyerekkel beszélgetek.

– Mit kapnak tőled még ennyi idő után is az emberek, és mit kapsz tőlük te magad?

Nekem van egy nagyon fontos mondatom, ami Greifenstein János tanított nekem, hogy mi a gyerekben lévő öngyógyító erőt szeretnénk munkára fogni.  Ez azt jelenti, hogy ha megszűnik az a sok negatívum, félelem, szorongás egy gyerek feje fölül, akkor tud aktív részese lenni a gyógyulásának. Nekem ez varázslat, ami oda-vissza ható erő, mert amikor tudom, hogy képes vagyok segíteni, egy szorongó rossz állapotból jó állapotba tudok átbillenteni akár orvost, gyereket, nővért, tulajdonképpen bárkit, akikkel dolgunk van, az nekem is óriási erőt ad. Azt mutatja, hogy hasznos vagyok, képes vagyok segíteni és hogy van helyem a világban.

Kárász Eszterrel Markovics Z. Kristóf beszélgetett, a képeket is ő készítette.